Náci táborok
BEVEZETŐ
1933 és 1945 között a náci Németország mintegy 40 000 tábort és más fogvatartásra alkalmas helyet létesített. Ezeket a táborokat az elkövetők különféle célokra használták, többek között kényszermunkára, az állam ellenségeinek tartott emberek bebörtönzésére és tömegmészárlásra. A táborok teljes száma az elkövetők maguk által készített feljegyzéseinek folyamatos kutatásán alapszik.
KORAI TÁBOROK
1933-as hatalomra kerülésétől kezdve a náci rezsim több fogolytábort is kialakított az „állam ellenségeinek” bebörtönzésére és megsemmisítésére. A kezdeti időkben ezeken a helyeken gyűjtötték a német kommunistákat, szocialistákat, szociáldemokratákat, romákat (cigányokat), a Jehova tanúit, a homoszexuálisokat és az „aszociális” vagy deviáns viselkedéssel vádolt személyeket – ezért is nevezték ezeket a létesítményeket „koncentrációs” (azaz „gyűjtő”) táboroknak.
Miután Németország 1938 márciusában annektálta Ausztriát, a nácik a letartóztatott német és osztrák zsidókat a Németország területén található dachaui, buchenwaldi és sachsenhauseni koncentrációs táborokba börtönözték be. Az 1938. novemberi erőszakos kristályéjszakai pogromot követően a nácik tömegével tartóztatták le a felnőtt zsidó férfiakat, és rövid időszakokra a táborokba zárták őket.
KÉNYSZERMUNKA- ÉS HADIFOGOLYTÁBOROK
Lengyelország 1939. szeptemberi lerohanása után a nácik itt is kényszermunkatáborokat hoztak létre, amelyekben több ezer fogoly halt meg a kimerültségtől, az éhezéstől és a hidegtől. A táborokat SS-egységek őrizték. A II. világháború idején a táborrendszer gyorsan bővült. Egyes táborokban náci orvosok kísérleteztek a fogvatartottakon.
Amikor Németország 1941 júniusában a Szovjetuniót is lerohanta, a nácik a további hadifogolytáborokat hoztak létre. Egyes új táborokat a megszállt Lengyelországban található meglévő komplexumokban (például Auschwitzban) építettek fel. A lublini, később majdaneki tábor néven ismert létesítményt 1941 őszén hadifogolytáborként hozták létre, majd 1943-ban lett belőle koncentrációs tábor. Több ezer szovjet hadifoglyot lőttek le vagy gázosítottak el ebben a táborban.
HALÁLTÁBOROK
A zsidók tömeges elpusztítására, kiirtására irányuló „végső megoldás” kivitelezése érdekében a nácik haláltáborokat hoztak létre – elsőként a legnagyobb létszámú zsidó lakossággal rendelkező Lengyelországban. A haláltáborokat a tömeggyilkosság hatékony végrehajtása céljából alakították ki. Az első ilyen központ 1941 decemberében Chelmnoban épült, ahol átalakított teherautókon működő mobil gázkamrákat alkalmaztak a zsidók és romák kivégzésére. 1942-ben megnyílt a belzeci, a sobibori és a treblinkai tábor is, amelyekben szisztematikusan zajlott a Generalgouvernement (Főkormányzóság, a megszállt Lengyelország középső része) területén élő zsidóság kiirtása.
Ehhez a nácik már állandó gázkamrákat (fulladást okozó mérges gáz befúvására alkalmas helyiségeket) építettek, hogy a kivégzés hatékonyabb és személytelenebb legyen az elkövetők számára. Az auschwitzi táborkomplexum birkenaui megsemmisítő központjában négy gázkamra működött, amelyekben a deportálások csúcsán naponta akár 6000 zsidót gázosítottak el.
A németek által elfoglalt területeken élő zsidókat először gyakran úgynevezett tranzittáborokba gyűjtötték – például a hollandiai Westerborkban vagy a franciaországi Drancyban –, majd továbbszállították őket a lengyelországi haláltáborokba. Az ilyen átmeneti táborok legtöbbször az utolsó állomást jelentették a haláltáborba történő elhurcolás előtt.
A különféle típusú náci táborokban több millió embert tartottak fogva és bántalmaztak. Az SS vezetésével a németek és kollaboránsaik csupán a haláltáborokban több mint hárommillió zsidó foglyot végeztek ki. A náci táborokat a foglyok közül csak nagyon kevesen élték túl.